WEKERLEI ÉLETMESÉK 1.
A Wekerlei Életmesék felnőttmese kategóriájának győztes műve
Balassa Gabriella: A vérpiros bicikli
Csodaszép naplemente pompázott, mikor befordult a Hungária útra. Az autó halk morajlása nem is hallatszott, mert kedvenc zenéjét hallgatta. Rég nem járt már Wekerlén. Túl rég. Húsz éves koráig élt itt, most negyven éves. Az élet elsodorta őt, de mindig, ha bemutatkozik valakinek, így kezdi:
- Gréti vagyok, Wekerlén születtem.
Ahogy elhaladt az iskola mellett, mint egy áramütés hasított belé egy emlék. Annak a délutánnak az emléke, amikor megtanulta, hogy igenis, ki kell állnia magáért. Leparkolt a Körző utcai sarokház előtt. Az iskola ugyan úgy állt, mint harminc éve. A sarkon, előtte a gyülekező placc. Változásnak semmi jele, csak az a pár kiépített parkoló jelezte a kis lépéseket a fejlődés útján. Szemben a Cicás-tér, ami már nem cicás. Hányszor mászták meg a mászóka-fogó alatt a kék cicát.
Talán a fák lettek csak öregebbek.
Igen, határozottan érezte azt a régi fuvallatot, és minden, de minden elemi erővel dübörgött át agyán, visszarepítve őt 1984-be.
Május dereka volt, a gyerekek az iskolában már érezték, hogy lassan vége a tanévnek. Gréti, kedd lévén, rohant a kórus próbára. Olga néni iszonyú mérges volt, ha valaki elkésett, és a II. számú Ének- Zenei Általános Iskola büszkesége a kórus volt. Készülni kellett az évzáróra.
Csakhogy Gréti már megint elkésett. Persze, hisz mint mindig, megint nem találta meg a kottáit. Ezen senki nem csodálkozott már, hisz vele állandóan ilyen dolgok történtek.
Ő volt az osztály ügyeletes lúzere. Érezte ő is, de nem tudott mit tenni. Így alakult, és a többi gyerek is beskatulyázta őt, így ebből a szerepből szabadulni nem tudott.
Aznap azonban valami történt. Gréti a mosdóban ragadt. Szó szerint. Szilvi és Zsuzska odatoltak egy széket a kilincs alá, így a lány kénytelen volt átmászni az ajtó alatt. Ennél megalázóbb élménye életében nem volt még. Érezte, hogy belül tombol benne valami mélységes erő, és érezte, hogy már nem képes visszafogni a Gréti-vulkánt. Szerencsére, mire az osztályterembe ért, a lányok már nem voltak ott. A falon a kottafejek is mosolyogtak rajta, mintha cinkosai lettek volna a többieknek.
A lány benyúlt a padjába, és a kottái helyett egy penészes paradicsomot tapintott. Sírni kezdett. Öklével verte a padot, és nem értette, hogy miért történik ez vele.
Belépett a kórus próbára. Olga néni legyintett, és helyére küldte. Abban a legyintésben minden benne volt, közben pedig a többiek az orruk alatt vihogtak. Ez már sok volt a lánynak. Elhatározta, hogy ez a nap az utolsó, hogy vele ez megtörténhet. Többé soha. Tudta, hogy ki az, aki erről az egészről tehet. Csobi, az a fiú, akivel kisbaba korukban sokat voltak együtt, hisz anyukáik barátnők voltak.
Csobi és Gréti egy hét különbséggel születtek. Rengeteg fénykép készült ezekről az időkről, amikor a két kis gombszemű, pufók kisbaba egy kockás pléden napozott, kint a Petőfi téren. Gréti sokat nézegette ezeket a képeket, mert anyukája egy számára ismeretlen, gyönyörű szép, fekete hajú nőként mosolygott . Olyan nőként, akit a lány azóta is keres, de nem talál. Az a nő, aki őt neveli, nem ugyan az, aki a képeken szelíden fogja őt. Ez a nő, akit anyának hív, szomorú, megkopott, boldogtalan ember.
A lány addig a májusi napig nem tudta, hogy miért ilyen más az ő anyja.
Kicsengettek, Nyakába kapta a lábait, de még hallotta, ahogy a többiek megbeszélték a délutáni bicajos találkozót.
A lány hazarohant, gyorsan leült leckét írni. Az utcán lévő hársfák tömény illata belengte a szobát. A vére forrt, gyomra icipici gyurmagolyóvá vált hasában. Tudta, hogy olyat fog tenni, amit még soha nem tett.
Odamegy, az új bringája majd elrepíti, mikor megmondja Csobinak, hogy elég volt!
Gyorsan összecsapta a leckét, elpakolt és már szaladt hátra a sufnihoz. A piros kemping bicaj előző húsvét óta várta, hogy kiszabadulhasson a sufni dohos sötétjéből, de a lány eddig nem merte használni.
Úgy látszott, ez a nap tényleg más.
Felpattant, és kitekert a kertkapun. A többiek, a Zoltán utcai pékségnél találkoztak, körülbelül öt percre Grétiék lakásától. A lány tekert, és közben a torkában zakatolt a szíve. A Tas utca végén balra fordult, és bekanyarodott a gimnázium melletti Piac utcába. Innen már csak pár perc, és ott a sarkon a pékség. Gréti leállt.
Megrémült. Mi lesz, hogy ha kinevetik? Mi lesz, hogy ha innentől már senki nem fog hozzászólni? Aztán mély levegőt vett, mert rájött, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Az ő lelkiismerete tiszta. Meg kell végre tudnia, hogy Csobi miért gyűlöli őt ennyire. Így, hát felszállt a csodaszépen csillogó vérpiros biciklijére, és befordult a Piac utca sarkán balra.
Ott voltak négyen, a pékség előtt. Csobi, Szilvi, Zsuzska és Benő. A négy jó barát, akiktől az egész osztály tartott. Zsuzska látta meg Grétit, és szólt a neki háttal álló Csobinak. Mikor a fiú megfordult elsőre hatalmas nevetésben tört ki, mert Gréti kinőtt melegítője épp hogy a bokája fölé ért, és ezt a fiú rettentő viccesnek találta. Aztán mikor a lány odaért hozzájuk elállt a szava.
Meglátta a vérpiros bicajt, és a feje vörös céklává vált. Gréti érezte, hogy valami baj fog történni, de álmaiban sem gondolta volna azt, ami ezután következett.
A fiú egy mozdulattal ellökte a kislányt, aki beledőlt az utca szélén lévő árokba.
A többiek meghökkenve néztek, sosem verekedtek azelőtt. Nem tudták, hogy mi bőszítette fel ennyire a fiút.
Gréti elsírta magát és tehetetlenül nézett ki a rádőlt bicikli alól. Akkor vette észre, hogy a pedál elgörbült.
Felpattant, és teljes erejéből nekirontott a fiúnak.
A két gyerek püfölte, rúgta, csépelte egymást. Szavak és üvöltések alakultak át egy masszává, amit tovaharsogtak a wekerlei kutyák.
Anyja már várta otthon, és mikor meglátta lányát, a törött kerékpárral, szakadt, mocskos ruhában, több sebből vérzően nem tudta, hogy mit tegyen.
Aztán Gréti csak zokogott, vigasztalhatatlanul, mesélt anyjának, aki csak hallgatta őt.
Egyszer csak csengettek. Csobi és szülei álltak a négylakásos ház kapuja előtt.
A két nő évek óta nem látta egymást. A csend, ami közéjük szállt ott, a hársfák alatt, akár végzetes is lehetett volna. De Csobi anyja zokogva borult Gréti anyjának nyakába, és úgy ölelték egymást, mintha ez az ölelés tartaná vissza a világot a végső széthullástól. A férfi és a gyerekek csak álltak ott, némán. Végül csitultak az érzelmek, és Gréti anyja kislányát átölelve behívta a vendégeket a házba.
Mindenki leült, és a szülők mesélni kezdtek. A két nő barátságáról, Gréti anyjának és apjának rövid viszonyáról, arról, hogy a lány apja szerelmes lett Csobi anyjába, mikor már a gyerekek a Huba utcai bölcsődébe jártak. Arról, hogy hárman megállapodtak abban, a gyerekek ebből semmit nem tudhatnak meg.
Sajnos azonban Csobi húsvétkor megtalálta a vérpiros biciklit, amit Gréti kapott. Ekkor szülei szavát fogták, hogy a kislánynak semmit nem mondhat el.
A fiú azért bántotta a lányt állandóan, mert háborgott a lelke.
Hosszú délután volt, sokat beszélgettek. Még többet sírtak. Végre a felnőttek is rájöttek, hogy hazugságban nem lehet élni. A két gyerek lelke több sebet már nem visel el.
Gréti végre meglátta anyjában azt a nőt, aki a régi fényképekről mosolygott rá. Mérhetetlenül boldog volt, mert tudta, hogy miatta szálltak el a felhők édesanyja szeméről.
Későre járt. Emlékei úgy elrepítették, hogy nem is észlelte, hogy a régi Petőfi téren ül egy padon. A tér gyönyörű, soha ilyen szép nem volt. Gréti, mielőtt visszaindult autójához elővette telefonját, és készített egy félig önarcképet, hogy erre a délutánra mindig emlékezzen.
Wekerle és ő sosem válnak el. A lány az árnyat adó fák alatt, a kis utcákban mindig magára talál. Tudja, hogy egyszer itt fog megöregedni. Felállt a padról, kilépett a kiskapun, búcsúzóul vett egy fagyit a cukrászdában, és visszabaktatott autójához.
Békésen mosolyogva.
