KAJAKKAL A VÉGTELENBE
PROGRAMPÓTLÓ
Az extrém útról szóló elmaradt előadás helyett.
Kajakkal a végtelenbe –Szabó Norbert Ádám kalandjairól
A jelenlegi, mozgásunkban erősen korlátozott helyzetünkben különösképp izgalmasnak tűnik, amikor valaki világgá mehet. Hát még akkor, ha a körülményeket is megismerjük.
Történt ugyanis, hogy egyszer, nem is olyan rég egy sikeres, ambiciózus fiatal közgazdász, karrierjének kiteljesedése közben ráeszmélt, hogy nem a saját útját járja. Neki nem itt van a helye, a feladata, a kihívása, hanem valahol merőben máshol. Összeszedte hát bátorságát, álmait, és nekiindult, fejében egy lehetetlennek tűnő kihívás tervével.
Mesehősökhöz illő elszántsággal és teljes szívvel vetette bele magát az új kaland tervezésébe, méghozzá az Óperencián túlra. Illetve épp oda, hiszen nem kevesebbre vállalkozott, mint megállás nélkül átevezni az Antlanti-óceánt. Ehhez persze szüksége volt egy hasonlóan elszánt bajtársra, Kovácsik Levente személyében, és egy jó hajóra, a számukra tervezett Kelére. Nem akármilyen kajakról beszélünk, hanem egy 6,8 méter hosszú, és 95 cm széles páros kajakról, amely magyar szabadalmi eljárással készült, és elég masszív volt e hosszú útra. Ráadásul úgy, hogy körülbelül 300 kg élelmiszert is szállítania kellett az óceán végtelenjéhez képest parányi és törékeny járműnek.
Épp ezért alaposan ki kellett tapasztalni a határait, ahogyan a két résztvevő fizikai és mentális képességeit is, valamint tesztelni az élelmiszereket és a felszerelést. Mint minden hősnek, a megpróbáltatásokhoz vezető út sem bizonyult egyszerűnek, többször kellett újra gondolni, átalakítani, mi több, indulni a végtelenbe, de nem adták fel. Aztán 2015 novemberében elindultak…
Hogy milyen kalandokat, megpróbáltatásokat és tanulságokat rejtett a 85 napos és 6500 kilométeres út? Erről hallhatjuk majd Norbert személyes beszámolóját, filmrészletekkel, képekkel és mindannyiunk számára tanulságos gondolatokkal az őszre áttett programunkon.
Az előadás új időpontja: 2020. szeptember 26. 16.30
Rövid idézet a hajónaplóból
„A kapitány ránk szegezi a hajó hatalmas reflektorának vakítóan izzó fényszóróját, aztán csak bámulnak ránk tátott szájjal. Pályafutásuk eddigi talán legérthetetlenebb szituációját élik át. Két fiatal srác, akik épp most kajakozták át az Atlanti-óceánt, a partoktól szinte karnyújtásnyira, egy apró hajócskában ülnek tétlenül, a lapátjuk az ölükben hever, és egy-egy szelet csokoládét falnak épp. Mikor odaérnek hozzánk, csokinkat szorongatva, kérdő tekintettel pislogunk vissza rájuk. Jól vagytok, srácok, minden rendben? – kérdezik aggódva. Persze hogy minden rendben, csak megéheztünk, ennyi az egész. Szárazföldi perspektívából teljesen érthető a csodálkozásuk: az ember azt hinné, hogy hatvanhárom nap után már bármit megtenne, csak állhasson szilárd talajon, de a mi szemszögünkből ez egészen másképp fest. Egy jó szelet csokira mindig van idő.”