Reubl Csilla: Nem voltam könyvmoly gyerekként. Akkoriban csupán Csöpike, a pajkos kisleány történetei, valamint az Ami a szívedet nyomja svéd gyermekversek érintettek meg. (Ezúton is köszönöm neked ezeket a történeteket, drága nagyi!) Mindkét kötet remek helyen pihen, örök otthonra találtak az IKEA-s könyvespolcomon. Aztán a főiskolán valahogy megváltozott minden. Csendben, észrevétlenül. Az életem részévé váltak a történetek, a szereplők, s én is életre keltem általuk valahol máshol, más valakiként. Szóval igen, kedves mindenki, én hamarabb lettem magyar szakos hallgató, mint könyvimádó, és ezt bátran ki is merem mondani. Talán az én történetem a legjobb példa arra, hogy bárki képes olvasóvá válni, s nem kell kétségbeesni, ha 12 évesen még nem a Háború és békével utazik a buszon az ember fia-lánya. Egyszer csak Csöpike kalandjai után máshol is megleltem a saját történetem: éltem és tapasztaltam a való életben és a könyvek által még inkább. Ma már nemcsak hiszem, hanem tudom is: mindenki benne rejtőzik a sorokban, csak a megfelelő könyv kell, hogy meg is találja magát az illető. Egri Krisztina: A mesehősök azért hősök, mert van bátorságuk elindulni és megszerezni a KIRÁLYLÁNYT, azaz a legjobb jót. Elindulni egy úton, kimondani egy régen dédelgetett álmot, mindig nehéz. Hogy én mikor indultam el? Talán akkor, amikor könyvtárosnak tanultam, mert mindig a könyvek közelében akartam lenni. A történetekről, az olvasásról akartam beszélni. Tenni akartam érte. De lehet, hogy akkor, amikor kijjebb merészkedtem a könyvtár falain, s már az osztályteremben is az olvasás szépségeit akartam megmutatni a rám bízott gyerekeknek. De lehet, hogy akkor, amikor rádöbbentem, már az óvodásokat is be kell és be lehet vonzani a könyvtárba a mese erejével. Vagy most, amikor az olvasókört szervezünk. Első körben felnőtteknek. Mindannyian mesehősök lehetünk, ha a saját utunkat merjük járni. Erre a közös útra várunk téged is!